2010.10.02., Szombat, 0900
Bicsérd,
11°C, borult

Beköszöntött az ősz. Az Úr 2010. évében. Vajon miért éreztem úgy decemberben, hogy 2010. egy metaforikus küszöb lesz? Azt, hogy valami nagy fog történni, komoly változás, ami lényegében változtatja meg a világunkat, a világképünket, az életünket... , vajon miért, miért? Persze, voltak meghatározó elemek, de mégis, ezeket várakozásaimhoz képest igen kevéssé éltem meg, a néhány pillanatnyi gyermeki örömködés csak az izgalmat enyhítette, azonban minden maradt a régi. Szinte természetesnek érzem ezeket az eseményeket, így kellett történniük, bár - természetesen - hűvös logikával visszagondolva mégsem mindennapiak, "kiemelkedőek".

Azért kezdtem így, mert Santiago Nino Becerra a spanyol Ramon Llull egyetem közgazdász a kiadta El crash del 2010: toda la verdad sobre la crisis c. könyvét, amiben a 2007-es válságot boncolgatja - a jövőre nézve. Véleménye az, hogy ez csak a közelgő veszély előszele volt, és minden bizonnyal bekövetkezik még az idei évben.

"Becerra sémájában az inflációval, a munkanélküliséggel és a mindennapi élet együttesébe behatoló szerkezeti válságokkal az Európai Unió a szétesést kockáztatja. Mert hogyan lehetne Európa hajóját az eddigi útvonalon tartani abban az esetben, ha népei krónikus pénzhiánnyal, munkanélküliséggel és általános káosszal szembesülnek? Az olyan emberek ugyanis, akiknek a bankszámlái egyik napról a másikra "felszívódtak", nem fogják túlzottan tiszteletben tartani azt a rendszert, amelyik addig a pontig vitte őket, ahonnan már nincs visszaút. Mindezt egy olyan elit mohósága miatt, amely azt hiszi, hogy viszonylag olcsón megúszta a subprime-válságot, és spontán módon újra fölvette a régi rossz szokásait, mint például Londonban, ahol éppen most van kialakulóban egy újabb ingatlanpiaci buborék. Nino Becerra prognózisa szerint tehát Európa nem fogja túlélni ezt a pénzügyi sokkot. A politikai rendszerek és az elitek egyformán bűnösnek találtatnak majd a nép ítélőszéke előtt, akár azért, mert hazudtak, akár azért, mert rosszul kezelték a bankszektort. Becerra elemzése azonban végső soron egy szebb holnap ígéretével kecsegtet.
     Egy átfogó válság ugyanis törvényszerűen atartósan lejáratódott jelenlegi elit "diszkvalifikálását" eredményezné, ezzel együtt pedig az elitek kiválasztódási módjának megújulását és a társadalmi értékek radikális átrendeződését. A válság felelőseinek puszta eltávolítása eléggé hatékony szankció lehet ahhoz, hogy az országok humánusabb és környezetkímélőbb opciók felé forduljanak.
     Persze egy ilyen pénzügyi kataklizma általános gazdasági összeomlással és széles néprétegeket érintő elszegényedéssel jár, de a "lehetőségek jövőjét" úgy kell elképzelni, mint amely e sokkhatás következményeire épül. Becerra legalább egy évtizedig tartó válságot valószínűsít, akárcsak a múlt század harmincas éveiben a Nagy Pangás időszaka, amely egyébként - mint tudjuk - a második világháborúba torkollott, Európára nézve legalábbis katasztrofális eredménnyel.
     Szerinte sorsdöntő lesz a válsággal szmben tanúsított népi reakció, és hogy az új elit olyan megoldási elképzelésekkel fog-e előrukkolni, amelyek a spekulatív rablógazdálkodás helyett végre a fenntartható fejlődésre helyezik a hangsúlyt, humánusabb, szociálisabb és kevésbé mohó alapon szövögetve az európai egység fonalait. Mindenesetre Nino Becerra a kapitalizmust már egy mozgó hullához hasonlítja, aki ugyan még életjeleket produkál, de belülről már a rothadás előrehaladott stádiumában van. Menthetetlenül."

Kissé utópisztikus ez a "népharag-elsöpri-az-arisztokráciát" dolog, kissé hajaz a francia forradalomra, a kommunisztikus világforradalomra meg nagyon, talán kissé túlzottan is. A gazdasági jelenségeket kegyetlen pontossággal értékelte, helyesen következtetett, de a távlati - és lényegében már nem gazdasági vonatkozású - válságot, lefolyását és következményeit nem mérlegelte helyesen - de ez nem róható fö hibájaként. A hadvezérek, tábornokok is igen hosszú ideig tanulják a "bemenő adatokból" következményeket ("spagetti-grafikonokat"), lehetséges forgatókönyveket gyártani, vizsgálni, elemezni és dönteni, ez nem az ő feladata.
     Téved, amikor kizárólag a létszám alapján úgy gondolja, hogy a potenciál a lakosságnál van. A helyzetet helyesen fogta föl: a lakosság kiszolgáltatottsága miatt szembehyelezkedik a kormányzattal, az elittel; de épp ez a kiszolgáltatottság az, ami kérdésessé teszi az összecsapás (akár politikai, vagy mint lázadás) kimenetelét. Hiszen a pénzügyi elit azért az, ami mert ő rendelkezik a tőke jó részével, neki van potenciálja számtalan forrást igénybe venni a küzdelemben - mert biztos, hogy nem fogja tétován szemlélni az eseményeket. Így az erőviszonyok - vélhetően - kiegyensúlyozottak, és így a kimenetel - kérdéses.

Abban viszont tökéletesen igaza van a közgazdasági szakembernek, hogy az Argentínaihoz hasonló teljes gazdasági káoszt okozhat egy ilyen kiterjedt esemény - ami szerinte be fog következni. És, ugye, nem kérdés, hogy ha ennyire csúnya világ lehet, akkor az nem fog-e mindenre kihatni az amerikai gazdaságban - a mesterségesen fönntartott dollár összeomlasztja az Egyesül Államokat -, ami pedig igencsak nagy valószínűséggel (már csak "ha én is bukom, te is bukj" vagy "nyújtsd a kisujjad kell a karod" alapon is) Európába és Ázsiába begyűrűzni, az ottani szintén igencsak labilis gazdaságokat sorban, egymás után, mint a dominokat, összedönteni. Innentől már csak idő kérdése, hogy a világban mindenhol Argentína legyen - aminek a formája még múlik Oroszországon és a pénzügyi elit manőverező képességén, de az alapja ugyanaz.