(részlet)

...A kastélyt a németek ugyan kifosztották, de a bútorok még benne voltak, így alvási, tartózkodási és élelmezési helyünk volt. A beosztottaim gondoskodásának egyik jele volt, hogy tudtom nélkül egy igazi mesterszakácsot kerítettek valahonnan: s nem is akárkit, hanem Mihály, román király szökött szakácsát. Ettől kezdve jó ideig „királyi” ellátásban volt részem.

A németek a kastély borpincéjét is kirabolták, és nagy mennyiségű (több mint 50 éves) tokaji aszút vittek el, ami el volt ásva a pincében. A mieink sem voltak hülyébbek, tovább ástak, és még egypár száz (kb. 3 dl-es) üvegre bukkantak. Ezek után lettem aztán igazán bátor a harcokban, mert az édeskés aszú nagyon ízlett, és pótolta az ennivalót is. Életemben nem ittam meg két liternél több bort, de most megváltozott a borhoz való kapcsolatom. Az elkövetkező napokban végrehajtott ellentámadás alkalmával a tüzérség lőhetett, én meg sem rezzentem, le sem feküdtem, és egyetlen repesz sem talált el.

Csak ez kellett a legényeimnek! Még jobban ragaszkodtak hozzá, hogy a közelemben legyenek. Emlegették, hogy „Nahát, a főhadnagy úr milyen bátor, a tüzérségi becsapódásokból az arcára fröccsent a ragacsos föld, aztán csak megtörölte keze fejével arcát, mint a taknyot szokták, és ment előre”...