Nem rég találtam egy gyereket, aki amerikai hagyományőrzéssel foglalkozik. Szöget ütött a fejembe, hogy mi a fészkes fenéért ápolja ő az amerikaiak hagyományait. Hát nincs nekünk elég magyar hősünk? Akár az első, akár a második világháborúból? De. Azonban a történelemtanítás ezeket nem reklámozhatja, mert vesztesek voltunk, és mert a Szovjetunió fenhatósága alá kerültünk - akik ellen harcoltunk. A megszállás 40 éve alatt nem lehetett erről beszélni, csak a nem létező szovjet hőstettekről. Tehát íme egy csokorra való történet a világháborús magyar katonáról.

Kezdjük talán ott, hogy az első világháború osztrák-magyar frontjai a magyar katona nélkül nem álltak volna meg az ellenséges nyomás alatt. Nem győztünk volna a keleti fronton, nem győztük volna le a szerbeket, nem foglaltuk volna el Havasalföldet és nem álltuk volna a sarat az olasz fronton. Ha nem magyar, hanem ugyanannyi cseh vagy osztrák katona harcolt volna a frontokon, akkor hamar elvesztettük volna a háborút.

Vitéz 101-esek

Ázott orosz mezők, vad hegyeknek bérce,
A karszt kopár háta s az Adria kékje,
Észak zúzmarája, s hol a dél napja lángol:
Döngött a beteg föld léptetek zajától.
Híretek, nevetek a félvilág félte,
Reszketett az, kinek ti juttok elébe.
Kín, éhség ha fojtott és a halál karja,
Ti csak rohantatok, rajta, mindig rajta,
Vitéz 101-esek!

Ropoghatott puska, zúghatott a gránát,
Szuronnyal, vagy foggal, élőn, vagy hullán át
Ti csak vágtátok! Ágyú, akna, tüzet hányt ott,
Mint a Ti szemetek, úgy ám egy sem lángolt.
Pedig, hogy kért sírva az anyátok szája,
Hítt a falu tornya, asszonyotok csókja,
De a Ti kebletek könny hiába marta:
Ti csak rohantatok, rajta, mindig rajta,
Vitéz 101-esek.

Rohantatok, s egyszer - megtorpan az ének...
Hej! Mi lett a béra a nagy vitézségnek?
Meghasonlott népen, megfogant az átok,
Sok csonka törzs árán, csonka a hazátok.
De ha százszor mondják, hogy ez már a béke,
Itt valami bent rázúg, Nem! Még nincsen vége!
Halál fojtó könnye nem szállt a magyarra:
S egyszer még rohanunk... rajta, megint rajta,
Vitéz 101-esek.

A második világháborúban szintén kivette részét a magyar katona a szenvedésből. Hiába emlegetik a Don-kanyart, amikor ott nem vesztettünk csatát. A 2. Hadsereg mintegy 100.000 fővel nem frontszolgálatra, hanem a hátország biztosítására vonult hadba. A hadiszerencse miatt azonban a németek rájuk bíztak egy 90 km(!) hosszú frontszakaszt. Ez kicsivel többet jelent, mint 1 ember méterenként. Egy tartható frontszakaszon olyan 50 ember (vagy több) jut ugyanakkora területre... A doni "vereség" pont aból adódott, hogy nem arra alkalmazták a magyar hadsereget, amire kiküldték: nyári szolgálat miatt nem kaptak téli ruházatot, csendőrségi feladat kör miatt nem kaptak nehéz fegyverzetet. Mindamellett az élelmezés nem magyar emberbe való volt, hiszen a németek látták az ott harcolókat, akik legyengültek az elégtelen élelmezés miatt. A tréfa az a dologban, hogy még így sem sikerült az orosz erőknek áttörniük, a magyar csapatoknak azért kellett visszavonulni mert (ugyan ki más?) az olaszok megfutottak, és így könnyen bekerítésbe juthatott volna a teljes sereg.

A magyar repülők sem szégyenkezhetnek, a "Pumák" legendás légiharcai mellett eltörpülnek még a hollywood-i filmek is. 3 gép 50 ellen és azon felül - öngyilkosság, de Ők ott is megállták a helyüket. Tóth hadnagy: "...Már alattunk az első vonalak. Kísérőmnek bemondom rádión: 'Jobbra gépek!'    Közelebb érve látom, hogy német Messerschmitt vadászok portyáznak a légtérben. Itt most nem nagyon téved be vad a hálóba, gyerünk másfelé!     De merre, melyik felhőösvényben, tisztáson találok rá a híres fürge vadra? Hirtelen végigcikázik agyamon a legegyszerűbb, de nem legveszélytelenebb megoldás. Barlangjánál kell megfogni a vadat. Ha itt nincs, biztos otthon áll lesben. Oda a németek se mernek bemerészkedni. Nagy város mellett van a repterük. Elég messze az első vonalaktól és a környék tele a legerősebb légvédelemmel.     Eltűnnek mögöttünk a német vadászok és már bent repülök orosz területen a napfényben  úszó havas nagyváros felé ... a kobra barlangjához. Már alattunk a város ... és ott ... igen, ott a repülőtér. Tüntetően elhúzunk a zsúfolt repülőtér fölött, egyenesen bele a napba. Ebben a pillanatban startol el nyolc gép egymás után. Ezek ránk jönnek! Kezdődik a cirkuszi előadás. Mi ketten vagyunk nyolc ellen, de már kiengedték odalenn a nagyvadakat is. Hat Aircobra startol gyors egymásutánban. Ezerméteres magasságfölénnyel csapunk a felfelé kapaszkodó vadászokra. Óriási a sebességfölény, vad fordulóharc kezdődik. Már mögötte vagyok a Jak-9-esnek és édes bosszú tölt el. Most megfizetek. Talán ugyanaz a gép van előttem, aki három hónappal ezelőtt a Dnyeper mögött lelőtt és csak a folyó átúszásával, kétnapi küzdelem után sikerült visszajutnom. Nyomni akarom a billentyűt, mikor kísérőm beleüvölt a rádióba: 'Jobbra Kobrák! Kobrák!' Mint az őrült rántom fel a gépet, bele a napba. Újra fel. Áttekintem a heyzetet. A nyolc Jak már messze jár. Vége az első felvonásnak. Kezdődik a második. A kígyóbűvölés. Előadja Tóth hadnagy és kísérője hat jól táplált, fényes, fekete bőrű amerikai Bell Aircobrával.     A módszert nem ismerem, most próbálom. A farkát kell támadni a kígyónak, mert a fejéban mérges fullánkok vannak, gépágyúk és géppuskák. Ők nem láthatnak engem, mert vakítja őket a napfény. Most! Az egyik lemaradt. A többiek elhagyták, egyre messzebb van a köteléktől. Érdemes volt várnom. Rácsapok nagy sebességgel. Már egészen mögötte vagyok, még mindig nem vett észre. Ujjaim a lőbillentyűn. Hirtelen kétségbeesetten felhúz, menekülni akar, teljes hátát mutatja célnak. Ujjaim csak egy pillanatra nyomják le a gépágyú gombját. Látom a nyomjelző lövedékeket, a pilótakabinba csapódnak. Csaknem összeütközünk, olyan közel válok le róla. Tehetetlenül megrándul, felhúz, majd sebességét vesztve egyre gyorsuló pörgéssel zuhan alá és ezer darabra fröccsenve csapódik fel az egyik városi utcán.    Az előadás végetért."

A Waffen-SS-ről tudjuk, hogy az elit elitje volt, ők voltak a "tűzoltók", őket vetették be ott, ahol már minden remény elveszett, ők védték a visszavonulókat, katonákat, civileket, ők  nemegyszer meneteltek a halálba, minden hezitálás nélkül, ha így bajtársaikat menthették meg. Azonban amikor valahol a kocsmában ülő SS-ek mellé megérkeztek a magyar ejtőernyősök, akkor az SS-tagok sietve távoztak... A Szent László hadosztály egy zászlóalja Pest védelmében harcolt, amikor egy sebesült ejtőernyős saját lábán elment a kötözőhelyre, ahol átadta a kővédermedt felcsernek a tűzérségi repesz által leszakított karját, hátha meg lehet menteni. Budapest ostromakor a leharcolt egységet a magyar hadvezetés ki akarta vonni, amire a legfelsőbb német hadvezetés körömszakadtáig tiltakozott, hogy nekik szükségük van erre a zászlóalja. A magyar hadvezetés megígérte, hogy egy feltöltött gyalogos hadosztályt adnak helyette, de a német vezérkar nyomnatékosan közölte, hogy nekik ez a zászlóalj kell, semelyik másik. Ők is tisztában voltak vele, hogy az a zászlóalj többet tett, mint egy hadosztály. A Dunántúlon szószerint géppisztolyokkal fölszerelve vetették be a feltöltetlen Szent László hadosztályt az orosz páncélos hadosztályok ellen, hogy megvédjék a visszavonuló német hadseregcsoportot. Az egységnek beásni sem volt ideje magát, amikor már támadták őket az orosz harckocsik. A csata eredményeképpen a hadosztály gyakorlatilag megsemmissült, csupán néhány száz ejtőernyős élte túl az ütközetet, de megállították az orosz támadást, és megvédték a német hadsereget. A feladatot az életük árán is teljesítették.

A visszakapott Észak-Erdély legdélibb átjáróját, a gyimesi szorost vitéz Sebő Ödön 24 éves főhadnagy védte határvadász zászlóaljával. Hét szuronyrohamban verte vissza a 270 ember az ellenük fölsorakozott orosz gárdahadosztály 16000 emberét. Akkor kellett elvonulniuk, amikor már Debrecenél jártak az orosz erők, a román átállás után könnyen megkerülhették a Keleti Kárpátokban kiépített Árpád-vonalat, ami a világtörténelem egyetlen át nem tört védelmi vonala. Sebő főhadnagy zászlóalja adta minden visszavonuló egységnek az utóvédet, ezért is hívták őket a Halálraítélt zászlóaljnak - már előre leírták őket.

A tokaji átkelőt védték, amikor egy a szembenálló román egységben szolgáló katona minden este átszökött a fronton és megmondta, hogy következő napon melyik szektort fogják lőni, hogy a magyarok menjenek el onnan, "nehogy megsérüljenek". Hiába a gyanakvás, minden igaznak bizonyult. Furcsa dolog, ezenkívül például a Budapest ostromgyűrűjében álló román erők sem támadtak egyszer sem a város irányába. A legmeglepőbb, hogy a civil lakosságot sem érte semmiféle atrocitás, ami a románokra egyáltalán nem jellemző. A Rákóczi-féle szabadságharc során a legtöbbet a románok ellen küzdöttek, nem a császári csapatok ellen, míg a '48-as szabadságharcban Bem tábornoknak is azért kellett bevonulnia Erdélybe, hogy megfékezze a népírtást. Az első világháború után szintén komoly kegyetlenségnek esett áldozatul a magyar lakosság, tehát elmondható, hogy ez igencsak jellemző a románra. Azonban a második világháború más, itt nem történt ilyen. Vajon miért?

1944-ben a román átálláskor a magyar hadvezetés teljesen tanácstalan volt, hiszen eddig - szövetségesek lévén - nem végeztek a románok ellen felderítést. Így tehát kiadták a parancsot az ellenséges csapatok méretének és helyzetének földerítésére. Egy 6 fős felderítő csapat meglepett egy táborozó román zászlóaljat 800 fővel és egy éjszaka alatt késsel kivégezte. A mai napig példa nélkül álló katonai siker, amit a nyugati akadémiákon tanítanak. Nálunk miért nem? Természetesen azért, mert a szovjet megszállás alatt hogy nézett volna ki, hogy egy vesztes, kapitalista és fasiszta hadsereg pár katonája megszégyeníti a baráti románia hadseregét.

Nem a levegőbe beszélek, amikor azt mondom, hogy a magyar katona világelső. Megállta helyét gyalogosként, repülőként, ejtőernyősként és határvadászként is, és még csak nem is beszéltünk a magyar páncélos alakulatokról, vagy a "Holtak ütegéről". Állták a sarat bármilyen irtózatos körülmények között, utánpótlás nélkül, nyomasztó túlerővel szemben is. A magyar katonát sosem a technológia tette harcképessé, hanem fizikai és szellemi ereje. Teljesítménye összehasonlíthatatlan bármelyik mai hadsereg katonáival. Hasonlítsuk össze az Elit Alakulat vagy a Ryan közlegény megmentése című filmeket a fenitekkel, és rögtön látszani fog a különbség!

Miért ápoljuk a külfüldiek hagyományait, amikor sajátunkat nem? Miért ápolnánk egyáltalán azét, aki ellenség volt, és közel sem tett annyit, mint saját hőseink? Talán egy amerikai állampolgár ápolni fogja a vietcong hagyományokat, ha készül róla egy-két jó film? Erősen kétlem.