A történelem könyvek lapjain úgy maradt meg ez az esemény, mint a honfoglaló magyarság veresége, ami véget vetett a rabló és fosztogató hadjáratoknak. Természetesen ezt megelőzte a 933-as merseburgi csata, ahol a taktikai zseni Madarász Henrik tönkreverte a magyar hadakat.

Nos, kezdjük ott, hogy a kalandozások nem rabló és fosztogató hadjáratok voltak. Ostobaság lenne embereket föláldozni néhány szekérrel több kincsért, amikor így is évente szekerek tucatjai érkeztek keletről is és nyugatról is védelmi pénz gyanánt. Az igaz, hogy a kalandozások végiglátogattak minden olyan helyet, ahol kicsek lehettek - várak, kolostorok -, de nem nagyon hurcoltak el semmit, nem is tehették, mert egy olyan nagy mozgékonyságú haderő, mint a magyar, amely egy nyár alatt megjárja az ibériai félszigetet és vissza nem hurcolhat magával tonnaszám aranyat. Ismert ény, hogy a Magyar Szent Koronához a jól ismert koronázási jelvényeken kívül egy nagy méretű  kegytárgy-csoport is tartozott - serlegek, tányérok, kupák, stb. -, ami a Hun Birodalom felbomlása és a magyar bevonulás közötti zavaros időkben eltűnt, ill. elvitték azok akik itt voltak (nem biztos, hogy a frankok voltak, mert nem biztos, hogy léteztek-e egyáltalán). [A kincsek ugyanabban a stílusban készültek, mint a Szent Korona, aranyból, méghozzá ugyanolyan technikával készült zománcképekkel.] A legvalószínűbb, hogy ezeket a tárgyakat keresték a kalandozó hadak, de valószínűleg nem találták őket.

A merseburgi csatavesztés legalább annyira volt csata, mint a pákozdi '48-ban: összecsapás nem is volt, a magyar hadak egyszerűen ellovagoltak a német hadak elől, azok meg meglepetten pislogtak. Persze, akinek jó a médiája, az elmondhatja, hogy győzött (lásd Aetiust is). 955-ben a Nagy Német-Római Császárságban épp nem volt császár, ill. volt két önjelölt: Ottó és Konrád. Konrád volt a gyengébb, de megfelelő diplomáciával - és ne legyünk naivak, megfelelő mennyiségű pénzzel - zsoldosnak meghívta a magyar haderőt, hogy harcoljon vele. Az augsburgi ütközetnél négy magyar hadvezér volt kinn, akikből hármat névszerint ismerünk: Lehel, Vérbulcsú, Sur és egy homályba vesző negyedik vezér. Sokféle adat kering a kint lévő hadsereg méretéről: 15-20 ezer fő, 40 ezer, sőt, még 100 ezres(!) is akad, de ezek teljesen alaptalanok. Zsoldos háborúba egy nemzet sem küldi ki a haderő jelentős részét, főleg nem az egészet. Az is a kicsi sereg mellett szól, hogy a nagyságrendekkel ütőképesebb magyar hadseregből elég volt egy kisebb rész is, hogy Konrád oldalára billentse a mérleget. A magyar hadszervezet két fő rendezőelv szerint épült föl: az egységeket a 10-es számrendszer szerint osztották be és építették ki a magasabb egységeket, a másik volt a rokoni alapú szerveződés. Egy törzs akkor lehetett törzs, ha egy töményt, azaz 10000 fegyverest ki tudott állítani. Egy nemzetség akkor lehetett nemzetség, ha 1000 fegyverest ki tudott állítani, és így tovább a nagy családon keresztül a családig bezárólag. A négy hadvezér két törzsből származott, ezt összevetve azzal, hogy a tömény jelentős részét otthon kellett hagyni a család megvédésére és a termelésre (mezőgazdaság, állattartás, kézműves, iparos foglalkozások) adódik, hogy - rokoni szerveződés alapján - minden vezér egy-egy nemzetségből vitt fegyvereseket. Azonban a nemzetség, mint önálló közösség sem maradhatott fedezetlenül, így legföljebb a hadrafogható emberek felét vihette mindegyik vezér, vagyis 500-500 főt, ami összesen nem több, mint 2.000 harcos.

Ez a szám egyébként a kalandozásokra legjobban illő egység-méret, hiszen az országból nem vitt ki jelentősebb hadakat, de önmagában elég ütőképes és mozgékony, a lovagi hadviselés soha nem tudta elkapni őket. Könnyűlovasságként lazán megtehették az ibériai félsziget - haza távot egy nyár alatt, és az ellátásukkal sem volt gond, na nem, nem kellett rabolniuk, mert egyedülálló módon tartósították az élelmiszereiket. Füstölt és szárított hús, szárított gyümölcsök, zöldségek, tejpor és szárított tészta (tarhonya) voltak az alapanyagok, melyeket csak beledboáltak a fűszerekkel együtt az ún. hunüstbe, amiben megfőzték. Más országokban ez a változatosság még a hétköznapokban is ismeretlen volt, nem hogy hadseregekben. Mozgékonyságukra sem lehetett panasz, folyó nem állhatta útjukat, egyszerűen átúsztattak rajta, mint korábban a Limes megtámadásánál Atilláék. Magasan képzettek és fegyelmezettek voltak, erre példa a szentgalleni kaland, amikor a kolostorban megpihenő magyarok letáboroztak. Nekiálltak főzni, és megtalálva a borospincét jól berúgtak. Aztán hirtelen kürtjel érkezett, ami arra utasította az egységet, hogy vonuljon tovább, amire a kapatos magyarok villámgyorsan elpakoltak, fölpattantak lovaikra és elvágtattak. A harckészültségnek ilyen foka még évszázadokig ismeretlen volt a világ többi hadserege számára.

Ilyen hadtest volt az augsburgi is, melyet Lehel, Vérbulcsú, Sur és az ismeretlen vezér irányítottak. Ottó nagy sereggel, mintegy 40.000 fővel vonult a kisebb hadsereggel rendelkező Konrád felé. Hadserege 10-12 csapattestre oszlott, mindegyik egy-két órányi gyaloglásra vonult egymnástól. Ennek a vonuló seregnek mentek neki a vezérek - hátulról. Az ellenség kapott néhány nyílzáport, és mire megfordult volna, már le is gázolta a száguldó lovasság, a szétfutó maradékok pedig könnyűszerrel el lehetett kalapálni a lándzsákkal, szablyákkal, fokosokkal. Egy délelőtt alatt három ilyen seregtestet vertek szét a hadak, épp a negyediket verték, amikor Ottónak fülébe jutott, hogy kezdik aprítani dicsőséges seregeit és visszafordította a bajor légiót, ami úgy 6-8 ezer fő lehetett, ez volt a legerősebb. A magyarok nem vállalták ezt a küzdelmet, fölösleges is lett volna, hiszen már elfáradtak, de ők lovagolnak egy órát (nagyjából 40 km), és bőven van idejük letáborozni, főzni, enni, aludni, és még akkor sem ér oda az ellenség, ha egész éjszaka menetelt, ráadásul páncélban, egész napos menetelés után, málhával. Ottó seregére mindenesetre elég demoralizálóan hatott a magyar támadások sorozata, sosem tudhatták, mikor és honnan támadnak újra. Ezért - no meg mert fáradtak voltak, mint a kutya - le sem táboroztak, nem főztek, csak elterültek, mint egy zsák krumpli, aztán jószerencsét. Ebből következően fáradtak és mégkevésbé harcképesek lesznek a következő napon, míg a magyar had friss és harcrakész.

De - Isten útjai kileshetetlenek - Konrád és Ottó megegyeztek, hogy ők ezentúl a legjobb barátok, és együtt leverik a magyarokat. A Konrádban bízó magyar sereg táborát Konrád katonái őrizték, míg a lovakat magyarok - hisz az a legértékesebb kincs. A magyar harmodor leküzdhetetlen volt más számára, de kizárólag a lovakra épült, mert lovas harcmodor. Lovak nélkül sebezhetővé, lassúvá vált minden magyar. Az a hét magyar katona, akik a lovakat őrizték, az éjszaka leple alatt elhajtotta a magyar lovakat valakinek a megbízásából. Az ilyen módon kiszolgáltatott magyar táborra már könnyűszerrel rátörhettek az egyesített seregek, azokat pedig, akiknek sikerült elmenekülniük, már agyonverhették a gázlókat elálló parasztok. Ezért kellett "az áruló Konrádnak" meghallnia, ezért volt áruló, és ezért nem a kezdeti ellenséget csapa agyon Lehel. Egy harcos nemzet nem szégyenít meg és nem semmiz ki senkit azért, mert egy csatát elvesztett, mindenki tudja, hogy ez benne van a pakliban, kockázat. Azért viszont igen, ha áruló. Ezért kellett kiközösíteni és fülét, orrát levágni a hét gyászmagyarnak.

Szó sem volt holmi folyóbaszorításról, a könnyűlovasság röhögve átúsztat a folyón, az neki nem akadály. A parasztok is csak a gyalogos magyarokat tudták agyonverni, a lovasoknak nincs szükségük gázlókra és nem elenfél a kapás paraszt, ráadásul oda sem ér a hírnök a parasztokhoz, hogy állják el a gázlókat, mert a lovasok gyorsabbak. Ha a lovasokkal is el tudtak volna bánni, akkor ugyan miért nem harcoltak akkor, amikor a magyarok odafelé mentek?

A három magyar vezért: Lehelt, Vérbulcsút és Surt fölakasztották Augsburgban, a túlélők hazajöttek, a gyászmagyarokat pedig nemzeti megvetés övezte. Furcsamód a krónikák megemlítik, hogy a győztes és császár I. Ottó kiegyezett a magyarokkal. Ha legyőzött bennünket, akkor miért kellett egyezkednie? Azért, mert nem győzött le senkit, de megadta azt, amiért a kalandozások folytak, az ékszeregyüttest. És a negyedik vezér? Nem halt meg, de nem is volt a gyászmagyarok között. Akkor mi lett vele?

A felső Tisza vidékén nagyjából sok sír meglepően eltér a szokványostól. Tájolásuk más irányú, a sírokban a szíjvégeket fölhajtották, a szablyák is heggyel fölfelé kerültek be a sírba és rejtett sírok voltak. A sírokban mindig összekeveredik a humusz a tápanyagszegény földdel, kivéve, ha nem ügyelnek arra, hogy minden réteg a kiemelésének sorrendjében kerüljön vissza - vagyis a sír a szemnek láthatatlan legyen. Valószínűleg az arany sírmellékletek miatt tették ezt, hogy rablók ne találhassák meg őket. Ami a temetkezési rítust illeti, könnyen lehet, hogy ez az erőszakos halálra utal. Nagyjából egy tucat ilyen sírban tarsoly lemez található, ami ritkaságából következően csak fejedelmi jelvény lehet. A többi sírban vegyesen vannak nők, férfiak, idősek, gyermekek. A radiokarbon kormeghatározás 955. környékén 50 éven belülre teszi az egyes sírok földbekerülésének időpontját, ami az 50-60 éves pontatlanság miatt akár egy napot is jelenthet, amikor ezek a halottak a sírba kerültek.

Vérbulcsú volt a fejedelmi cím várományosa, ha hazaérkezik, megválasztják királyuknak a magyarok. Azzal, hogy meghalt, új fejedelmet kellett választani. A hazatérő ismeretlen vezér összehívott egy szert a felső Tisza vidékére, ami egy országgyűlésnek felelt meg. Itt lemészároltatta a törzsi vezetőket és családjukat, így korlátlan hatalommá vált. A törzseket pedig széttelepítette az országban a "divine et impera" vagyis az oszd meg és urlakodj szabályának megfelelően. Innentől kezdve csak ennek a vezérnek a családja uralkodott, elkezdődött a primogenitura (elős fiú öröklődési menet) kora. Biztos, hogy ismeretlen ez a vezér? Nem, a népemlékezet alaposan bevést, bár a történéseket már régen elfelejtettük. Ez a vezér nem más volt, mint Taksony. A nevében az s betű csak betoldás, valójában Takonynak hívták. Így már érthető, nem őt nevezték el az orrváladékról, hanem fordítva, így rögzült, hogy milyen minőségben szerepel a magyarság történetében. Ezért nincsenek források a negyedik vezérről és ezért nem ismerjük az Árpád és Taksony közötti fejedelmeket.

És ha már primogenitura, akkor ott a szent istváni örökség, vajon miért szent? A vallásváltásért biztos nem, mert az már régen megtörtént a bizánci vallással, nem azért, mert idegeneket tartott udvarában és előrébb valónak látta őket védelmezni, mint népét, nem azért, mert idegen zsoldosokat fölfogadva írtotta népét és kultúráját, nem azért, mert megvédte a nyugati veszedelemtől, hiszen még istván halála előtt megtámadtak bennünket az egyesített keresztény seregek (vajon nem tudták, hogy már megtértünk?). Nos hát, akkor miért? Azért, mert visszaszerezte az utolsó és egyben a legértékesebb darabját az augsburgi árulás után visszaszerzett égszeregyüttesnek: magát a Szent Koronát. Magyarország nem hiába Szűz Mária országa és a magyar király nem hiába apostoli király, vagyis neki a Pápa nem parancsol, ők egyenrangúak. Gellért püspök sem egy koronát ment kérni a Pápától, hanem visszakérte a Szent Koronát. És ezzel a tettével mintegy kiegyenlítette számláját Vajk a nemzettudat részéről.